„Akitől nincs messze az élet határa
Nem előre szeret nézni az, hanem hátra.”
Petőfi sorait idézve ajánlom a következő kis történeteket, amelyeket az emlékezés mélységes mély kútjából emeltem ki. Ezek kisebb-nagyobb emlékmorzsák, álmatlan éjszakáim felvillanásai.
Összefűztem, helyenként rózsaszín zsinórral, ami érdekesnek tűnik, vagy említésre méltó – közben elmélázva, néhol meghatódva a felidézett jeleneteken. Ennyi szubjektivitást megbocsáthat az olvasó.
A humort sem nélkülözi egyik-másik történet. Az ÉLET színes palettájáról szedtem, s mint tarka virágcsokrot nyújtom át a jóindulatú olvasónak.
Élve az internet lehetőségeivel a történetbe, ahol csak lehet korabeli sikeres számokat szúrtunk be.
Íme mindjárt az elején egy nagyon hangulatos szám a kor egyik legendásan híres harmonikásától, Tabányi Mihálytól:
Sétahajó
Egy tündöklő nyári vasárnapon elindult a sétahajó Pestről Esztergomba. A tavaszi zöldár már levonult a Dunán. A parti füzesek szürke csíkjai jól mutatták, hogy meddig ért fel az áradás. A hajó méltóságteljesen imbolyogva néhányszor kikötött, újabb utasokkal telítve a fedélzetet.
Jó régen volt ez, közel ötven éve…
A Rákosi-rendszerben ez a szórakozás sokat jelentett „a munkaversenyben megfáradt dolgozóknak.” Ennek a csoportnak ez pedig jutalomutazás volt. A vezetőjük mozgalmi dalokat énekeltetett velük. De más szórakozás is vidította a „megfáradt” utasokat.
Mint minden csoportos üdülésnél, ebben az időben, itt is szerveztek ún. esztrádműsort. Gramofonról szólt a zene, és a rendező (aki később a rádióbeli Szabó családot is rendezte sok évig) színes történeteket adott elő. Énekesek is felléptek, közöttük a nagyon fiatal Záray Mártára emlékszem. Az általa énekelt sláger nagyon hozzáillett a társaság hangulatához (noha eredetileg Hollós Ilona slágere volt):
Sétahajó, lágyan ring a Dunán, / Száz hullám taraján, /
Csillog a parti fény. /
Zsong a hajó, / Színes, szép ez a nyár, /
Szívünk száz dala száll, / S fátylat hint ránk az éj…
Több órát ringott már a sétahajó, és az utasok láthatóan jó hangulatba kerültek. Majd a Dunakanyart elérve kisebb nyüzsgölődés, nyugtalanság volt érezhető. Elhallgatott a zene, megmagyarázhatatlan hangulat vibrált a levegőben és az arcokon. Mintha rendezők mozgatták volna a tömeget. Később értettük meg, hogy miért.
Már a Garam torkolatát is elértük, és látszott az esztergomi Bazilika keresztje a déli fényben. Akkor a hajó merész kanyarodással a szemben levő Párkány-Sturovo felé fordult, amely a folyó közepén levő országhatáron túl már Csehszlovákiához tartozott. Most már a mozgolódás okát is észrevettük: a túlsó part mentén nagy tömeg állt hosszú sorban.
A hajó utasainak jó része is erre az oldalra tódult, nem hallgatva a rendezőkre. Szinte megbillent a hajó az aránytalan terheléstől.
Mi lesz itt? Hiszen ez szabálytalan, és határsértés mindenképpen!
Mondták, hogy a hajó jóérzésű kapitánya máskor is vállalt ilyen büntethető cselekményt. Sokan azért utaztak, hogy megpillanthassák a sorban várakozó szeretteiket.
Majd egész közel értünk a parthoz. Az ott várakozó tömeg élénk gesztikulálással, hangos kiáltozással kereste az övéit. Ugyanúgy a hajó utasai is. Oda-vissza kiáltoztak kétségbeesetten:
– Édesanyám!
– Pistikém!
– Hogy van a dédi?
– Mit tudsz Furákékról?
– Próbáljatok ti is átjönni!
– Megszületett az unoka. Fiú lett!
Az óriási hangzavarban a nagyon lassan haladó hajó mellett szívszorító volt ez az igyekezet. De nem mindenki találta ott a keresett személyt. Vagy nem értették meg az átkiáltott szavakat. Volt, aki sírva, zokogva reagált erre a jelenetre.
A hajó lassan tovább haladt az úticél felé. A széttört híd szomorú látványa után kikötött a szigeten, ahol „kiszórta” az utasokat.
A visszaúton már kevesebb utassal, lecsendesülve, de gyorsabban haladtunk a folyó sodrásában. Ekkor már egyetlen énekhang sem hallatszott. Mindenkire hatással volt a torokszorító élmény. A magyarázat a következő:
A háború utáni években történt lakosságcsere embertelen intézkedése fájó emlékeket hagyott mindkét nép számára. Akkor még a külföldi utazás is nehézkes, sőt szinte lehetetlen volt. Az áttelepültek meg nem is álmodhattak róla, hogy visszatérhetnek szülőföldjükre, még látogatóba sem.
„Szegény magyar nép, az ellenség téged miként szaggat és tép” – ennek a kuruc dalnak a szövege jutott eszünkbe. Mások meg irredenta-dalt dúdoltak, sugdostak egymás fülébe, vigyázva arra, hogy meg ne hallják az „öntudatos” elvtársak.
Töltike
Az ötvenes évek elején még az volt a szokás, hogy lasszóval fogták, azaz ingyen utazással toborozták a politikai nagygyűlések résztvevőit.
Így történt ez egy szép nyári vasárnapon is, amikor éppen Egerbe indult városunkból egy utazni vágyó csoport, külön autóbusszal. A társaság zöme fiatal volt, és inkább a város nevezetességei érdekeltek bennünket, nem pedig a gyűlés.
Alig vártuk, hogy befejezzék a szónokok a beszédet, nyomban szétszéledtünk. Egy jó nevű vendéglőben volt a megrendelt ebéd, amelyet a kerthelyiségben fogyasztottuk el. A nagy tömeg miatt elég sokat várakoztunk a nagyon ízletes fogásokra. Talán a kiéhezett gyomor is hozzájárult, hogy még a „bajszunkat is megnyaltuk”, különösen a töltike után. Mifelénk nem ismerik ezt a gusztusos, fűszeres ételt. Azután „alo mars”, mehettünk a városba.
Egy pedagógus a várhoz vezetett bennünket. Tulajdonképpen ezért is utaztunk olyan messzire. De megérte!
Volt még néhány óra a hazaindulásig. Ki merre látott, kószált a városban, ismerkedett a nevezetességekkel. Jómagam egy társammal a Dobó-téren betértünk egy cukrászdába. Nem tudom, ismerik-e még a „Sarokház” és a „Búsuló juhász” nevű süteményt manapság? Milyen finomak voltak ezek a tejszínhabos szeletek! És milyen hizlalóak!
Majd a társam elment várost nézni, míg én egy magányos asszonnyal beszédbe elegyedtem. Fiatal, sovány, megviselt arcú nő volt. Megtudtam, hogy Jusztikának hívják. Ez tipikusan vásárhelyi név! – mondtam, és kiderült, hogy valóban idevalósi volt. El is mondta, hogy melyik utcában laktak. Szóba jött a vendéglőben elfogyasztott ebédünk is. Felderült a szomorú arca, amikor a finomságokat dicsértem, különösen a töltikét. Elmondta, hogy ő készítette, ugyanis szakácsnő. De betegsége miatt leszázalékolták, és most a nagy sokadalomra való tekintettel behívták kisegítő munkára. Valósággal kivirult, ahogy dicsérgettem a töltikéjét. Részletesen elmondta, hogyan készítik a szőlőlevélbe burkolt húsos, fűszeres tölteléket.
Sok mindenről beszélgettünk. Láthatóan kimerült, de áhítattal figyelte a zongoránál játszó fiát. Mint mondta, ezért jött ide a cukrászdába. Majd leborult sírva az asztalra. Kérdezgettem az okát, mire elmondta a nagy bánatát. Neki már nem sok ideje van hátra, súlyos rákbeteg, és rövidesen meg fog halni – zokogta. Megrendülten hallgattam a kórtörténetet. Mint olyan sokan, ő is halogatta a kivizsgálását. Félt az orvosoktól, félt a bizonyosságtól. És most már késő…
Megsajnáltam, vigasztalgattam ezt a szegény Jusztikát. Hosszan előadott sorsa, betegsége emlékezetembe vésődött. De amit előír a sors az Élet könyvében, az bizony bekövetkezik. Pár hét múlva az újságban olvastam a halálhírét. Ekkor arra gondoltam, hogy talán élete utolsó örömét szereztem neki azzal, hogy az általa készített töltikét agyondicsértem.
Egerekről
Talán nincs ennél érdektelenebb téma, ugyan kit érdekelnek ma már az egerek. Hiszen csak a rajzfilmekből ismerik a gyerekek, és a felnőtt nemzedék is ritkán találkozhat már velük. Persze a tudományos művekből azért olvashatunk is róluk. Elsősorban a szólásokban emlegetjük: szegény, mint a templom egere. Nem hízelgő, ha valakire azt mondják: egérszeme van, és az egérszürke is csúnya, nem nagyon kedvelt szín.
Az egerek kis ártatlan rágcsálók, ma már esetleg a górék és hombárok lakói. A házak körül inkább a rokonaik, a patkányok jelentenek nagyobb veszélyt. Ezek betegséget is terjeszthetnek, és szinte kipusztíthatatlanok – ahol elszaporodnak.
Leírok most néhány élményemet az egerekkel kapcsolatban.
A háború utáni években Szegeden laktam. A közellátás akkoriban ma már szinte elképzelhetetlenül rossz volt. Örültünk, ha kenyeret vagy kissé romlott gyümölcsöt, krumplit vehettünk a boltban. Sok helyen egészen barna, ragacsos kenyeret sütöttek. Később Ceausescu idejében, Romániában láttam és ettem hasonlót.
Akkoriban nem volt nagy ellenőrzés, KÖJÁL sem létezett még. Így történhetett meg, hogy egyik nap a kenyérben sült egeret találtak Erre már felfigyeltek, az újságok bőven cikkeztek róla.
Régen a falusi egereket eltűrtük, kizavartuk, ha a házba merészkedtek. A házi cicák tudták a kötelességüket, gyorsan összefogták és játszottak velük: „mint macska az egérrel.” Kegyetlenség? Tulajdonképpen nem. Ez a macskanemzetség számára olyan játék, mint amikor a kisgyermekek futtatják távirányítóval a kisautóikat.
Egyszer a budakeszi szanatóriumban a párnahuzat alatt bújt meg egy egérke. Szégyellték a nővérek, az orvos nem is tudhatta meg.
Máskor meg Sopronban, egy erdővel körülvett üdülőben futott be a földszinti szobánkba egy egér. Éjjel az ágyneműtartóban kotorászott. Szobatársam, egy fölényes modorú nő, hisztériás rohamban tört ki. Én pedig humorosra vettem a dolgot, elneveztem Fülöpkének, és hívogattam, csalogattam, de nem tudtam elkapni. Mindenesetre ez a nő kérte egy másik szobába való áthelyezését. Így szerencsére egyedül maradtam, mert nemcsak ő, hanem az egérke is eltávozott.
Tanár koromban is találkoztam egy kisegérrel. Hol? Hát a tanteremben, egy üres villanykörtés dobozban. Onnan kukucskált kifelé. A lányok sikítozására kiugrott, és körbe-körbe szaladt a tanteremben. Seprőt hoztak, nagy visongással kergették. Remek szórakozás volt!
Summa summarum: az egerek is a környezetünk részei. Ártatlan rágcsálók, együtt kell velük élni. Persze ki-ki a maga helyén, mi a lakásban, ők meg a padláson. Ott aztán mindenféle Kitekatnál finomabb eledelt jelentenek ők a macskáknak.
A természetben egyensúly van. A táplálékláncban ahány ragadozó, annyi tápláléka létezik. Csak meg kell keresniük és találniuk egymást.
Az ember, a természet koronája, a vadászattal csak a túlszaporodást akadályozza meg, és az egyensúly fenntartását célozza. Viszont minden kipusztult faj szegényebbé teszi a környezetet, és felboríthatja az ökológiai egyensúlyt.
E. M. I.
Veronka néni bűbájos öregasszony volt. A Jóisten kitűnő emlékezettel áldotta meg.
Idős személyeknél gyakori jelenség, hogy a régmúlt emlékeit nagyon pontosan fel tudják idézni, és az is, hogy a napi események nem olyan fontosak.
Szerettem a színes történeteit hallgatni. Kiterjedt családjának, azok felmenőinek az életét, életük jelentős mozzanatait, eseményeit sokszor felidézte. Kár, hogy akkor nem jegyeztem fel ezeket. Sok színes, érdekes történet, talán egy regény alakult volna ki ezekből. Persze a nevekre is pontosan emlékezett. Néha zavart, ha az emlékezés folyamában azonos nevűekről volt szó. Nem mertem belekérdezni, hogy most melyik Teriről beszél, ui. nyolc ilyen nevű rokona is volt. Tetszett, hogy az idősebb bátyjait bácsiként emlegette. Még az én ifjúkoromban is ez volt a szokás. Például jó apámat is bácsinak szólította a legfiatalabb fiútestvére, és jó anyámat ángyikának. Vajon megvan-e még ez a szokás? Lehet, hogy a zártabb falusi közösségekben megmaradt.
Azt is jólesett hallani, hogy olyan szeretettel emlegette: édesanyám így mondta, úgy mondta. Több mondása is megmaradt emlékezetemben.
Például:
- Az ember megöregszik, de a munka fiatal marad.
- Jó lenne, ha az embert is meg lehetne fejelni, mint a csizmát.
- Nagy úr a muszáj, de a „nem lehet” még nagyobb.
- Ilyen dolgok esnek meg, mégse harangoznak.
Ez utóbbiból bizony közmondás lett a környezetünkben. De a legemlékezetesebb, amire sokszor figyelmeztetett, az E. M. I. Vagyis azok a dolgok, amiket kerülni kell az életben, mert örökös bajt okozhatnak. Ilyen az Emelés, a Megfázás és az Ijedtség. Valóban, szinte mindenre tudok bizonyítékot felhozni élettapasztalatomból. Íme, álljon itt néhány, tanulságul és emlékeztetőül.
Először az E., az emelés: Egy kedves unokatestvérem nagysúlyú férje idős korában Parkinson-kórban szenvedett. Nehezen, alig-alig mozgott, és ő, a vékony asszony emelgette. Mint ahogy a valaha nagyon aktív emberek szokták, a férj nehezen törődött bele a sorsába. Türelmetlen volt szegény feleségéhez, aki már alig bírta felemelni. Egyszer kirántotta magát a felesége kezei közül, s mindketten elestek.
Ekkor sérülhetett meg az unokatestvérem gerince. Az idegszálak fokozatosan megbénultak. Az orvosok megjósolták, hogy a bénulás lassan átterjed majd mindkét lábára, és idővel a többi végtagra, majd a mozgási lehetősége teljesen megszűnik. Így is történt. Az asszony tíz évig volt ágyban fekvő beteg, a fia ápolta. Végül már olyan könnyű lett az utolsó években, hogy szinte elszállt. Mindez egy rossz emelés következménye, s intő tanulság mindenki számára.
Mindenki tudja a megfázás veszélyeit. Van, aki kikúrálja magát az ismert módszerekkel. A könnyelmű emberek elbagatellizálják ezt. Pedig a tüdő-és mellhártyagyulladás halálos is lehet. A háború utáni években, amikor még alig ismerték a penicillint, éppen egy orvos felesége halt meg így pár nap alatt.
Egy kedves kollégám, Sz. S., megfázott egy kiránduláson. Elég későn fordult orvoshoz. Más jellegű tünetekkel utalták a kórházba, de másnap meghalt az elhanyagolt tüdőgyulladása miatt.
Lám az M. is igaz szentencia.
No és az I., az ijedtség! Hallottam, hogy valaki infarktust kapott egy rémes jelenet láttán. Egy jóasszony ismerősöm, autót vezetve egy kisebb koccanás következtében halálra ijedt.
„Tele van az élet rejtelemmel” – mondja az egyik ismert operett-dal. De a sok jó tanácsot nem árt megfogadni. Én most elmondtam néhányat magam és mások okulására.
Albertné betörője
Szegény Albertné, kedves, bájos asszony, panaszkodott egyszer, hogy nehezen lát. Félt, hogy megvakul, pedig még hetven éves sem volt. Én vigasztalgattam, hogy az ő speciális bajára is van gyógyulási lehetőség a mai orvostudomány mellett.
A következő héten olvasom az újságban, hogy egy autó halálra gázolta szegény asszonyt. A gyenge látása miatt nem vette észre a veszélyt, amikor éppen a szemetes kukájáért ment át a túloldalra.
Nagyon sajnáltam, és mások is, mert ő valóban ismert, tevékeny asszony volt. Míg jól látott, művészi színvonalon kézimunkázott.
Kis, szűk utcában élt. Mivel gyermekei távol laktak, halála után a háza elárvult. Az egyik szomszédja viszont figyelmes ember volt, leste, figyelte a házat. Emlegette, hogy félő, feltörik az üres lakást, és elviszik a sok értéket, ami ott van. Egyik éjjel valóban fényt látott a szobából kiszűrődni. Lelkiismeretes, kötelességtudó ember lévén felöltözött, és átment az üresen hagyott házhoz. A kapu nyitva volt, ő bement a szobába, és mit látott. Összeszedve a sok érték, tévé, ruhanemű. És ki az, aki olyan buzgón csomagolta ezeket? Hát az ő saját édes fia! Elképzelhetjük, hogy egy világ omlott össze benne.
Sajnálatra méltók azok a szegény szülők, akik jóra nevelik gyermekeiket, és hasonlókat kell megérniük. Hogy történhetett meg ilyesmi? A kívülálló azt mondja erre, hogy ez a „korszellem” bűne. Mondhatnak akármit, szerintem mégis a nevelés hiányossága lehet a bűnözés egyik, ha nem a legfőbb oka.
A költészet varázsa
Valamikor régen a visegrádi várrom felé indult egy kiránduló csapat. Pontosabban több csoport és néhány magányos turista is igyekezett a meredek utakon felfelé.
Mátyás király palotáját, a Salamon-tornyot is megszemlélte már a vidám társaság. Voltak, akik el is fáradtak a sok látnivaló megtekintése után.
Így jártam jómagam is. Egy idősebb úrral kissé lemaradtam, ugyanis helyenként az út lerövidítése céljából meredek kaptatókat is megmásztunk. Kiderült, hogy ő tanyai tanító. Még az „özönvíz”, azaz a háború előtt végezte el a képzőt, és annak megfelelően tanított, igen eredményesen. Ezt örömmel hallottam, és jeleztem, hogy nagyra becsülöm a tanyai tanítókat, akik nehezebb körülmények között is kiváló eredményeket tudnak elérni.
A régen tanult ismeretek ma már elavultnak tűnhetnek. Mégis megalapozták az erkölcsi és hazafias nevelést. A klasszikus irodalom értékeit is közvetítették, és jól bevésették a fejekbe az „elavult” memorizáló módszerrel.
Társam is a klasszikus költők ismerője volt. Kiderült, hogy ő is több száz Petőfi- és Arany-verset tud. Először csak idézgettük, majd sorra jöttek Petőfi tájversei, azután az Arany balladákra tértünk át. Együtt mondogattuk a szebbnél szebb költeményeket, szavalgattunk, megbűvölve a jól ismert sorok szépségétől. Annyira beleéltük magunkat a balladák világába, hogy túlzó, teátrális stílusban mondogattuk egymásnak a párbeszédes sorokat.
Az úton haladó turisták furcsa tekintettel néztek ránk. Gondolom, nem értették meg, hogy mi most a költészet hatása alatt állunk, annak varázsában szónokolunk.
Egy fának dőlve haragosan kiáltoztam:
„…No halld meg, Eduárd: /Neved, ki diccsel ejtené, /
Nem él oly velszi bárd…”
Majd tovább haladva az úton, már a Fellegvár közelében, kézen fogva, együtt mondogattuk:
„Ötszáz, bizony, dalolva ment / Lángsírba velszi bárd:/
De egy se bírta mondani / Hogy: éljen Eduárd.-
Azután a hangoskodó turisták megtörték a varázst, s mi elhallgattunk mélázva…
De a szép óra emléke sokáig megmaradt, melengette a szívemet…
Megyek atyámhoz
Szürke bérház kapujában, egy szürke hétvégi reggelen játszódott le ez a kis jelenet.
Egy házbeli szomszéddal találkoztam, és köszöntöttük egymást. Ismerem jól, dolgos, csendes ember, már nem fiatal. Kerékpárját tolta – gondoltam a kiskertjébe igyekszik, ahogy a vásárhelyi emberek többsége a szabadnapján szokta.
– Hová, hová szomszéd? - kérdeztem udvariasan. A válasz meglepő volt:
– Megyek atyámhoz. – mondta egyszerűen. Ez a mondat, mint egy tavaszi fuvallat, megérintett, és megmelengette a szívemet, majd elgondolkoztam rajta.
Ebben a városban én jövevény vagyok, de néhány évtizede itt élek, és így jól megismerhettem az itteni szokásokat, emberi jellemvonásokat. Sokfelé jártam már, de ilyen szép ősi szókinccsel talán egy városban sem találkoztam. Bizony, még ma is fogalom a „vásárhelyi embör”, mint a néprajzos Bibó Lajos és Kiss Lajos idejében. Az idősebb nemzedék még ma is az ő-zés bizonyos formáját használja a beszédében. Ez a nyelvjárás már elmúlóban van. Felismerem a hajdúsági vagy békési ember beszédét is. Szentesen pedig a nyílt é-ző beszéd a jellemző.
A vásárhelyi ember tiszteli és számon tartja a rokoni kapcsolatokat. Bárkivel beszélek, az különösen a felmenőit említi nagy tisztelettel. A nagyapák megszólítására az „atyám” kifejezést használják. Az idősebb rokont a „báttya”, ill. „nénje” kifejezéssel illetik, de a „sógor”, „koma” is számon tartott rokon. És persze a keresztszülők is.
Az is tetszik, ahogy a tiszteletes mondja: - Jertek atyámfiai az Isten házába!
Bizony ők még a Károli Gáspár nyelvét használják, az ő Biblia-fordításából idéznek.
Megfigyeltem egy itteni sajátosságot, az igekötők önállósulását: „átfelé”, „mögfelé”. Ez a szóhasználat némi képzelgéssel a legősibb magyar nyelv maradványaként is felfogható.
Emlékezzünk a legrégibb magyar mondatra a Tihanyi Alapítólevélben 1055-ből:
„Feheru várou reá meneh hodu utu reá…”
Csak itt termelnek „pocokkótyot”, csak itt kutaszkodnak a gyerekek. Csak itt hallok olyan kifejezést, hogy „csís vagyok”, „bengás vagyok”. No meg sokan „ánnyé”-t mondanak rosszalláskor. Ez mind itteni sajátosság. Őrzik a hagyományokat beszédben, szokásban, emberi kapcsolatokban.
Ilyen az én szomszédom is. Az ősei is bizonyára itt éltek. Tőlük tanulta a szép kifejezést: „Megyek atyámhoz.” S mi több, még a neve is vásárhelyi: Égető - remélem, megbocsátja, hogy kibeszéltem…
Lazításképpen nézzünk most egy hangulatos számot a Záray - Vámosi házaspártól!
Gyula vitéz
Mivel Gyula napján született, ezt a nevet kapta a gazdáitól. A „szép szürke szörnyeteg” jelző csak később ragadt rá. Mert bizony Gyula vitéz, a kackiás kandúr „egyéniség” volt.
Az etológusok meg a macskarajongók szívesen foglalkoznak az állatok egyedi tulajdonságaival. Van, aki azt mondja: „Az enyém éppen csak, hogy nem tud beszélni.” Abban azonban mindenki egyetért, hogy nem a nevelés, hanem elsősorban a macskagének alakítják egy-egy állat „egyéni” vonásait.
Az is általános vélemény, hogy a macskák „érdek” állatok, szuverén lények, azt szeretik, akit akarnak, persze főképp a gazdáikat. A kutyák különcebbek, náluk a szeretet nem mindig párosul az érdekkel. Általában önzetlenebbek a társaik iránt. Előfordul, hogy a falánkabb kutyakölykök a gyengébbeket nem engedik az étel közelébe, vagy kitúrják onnan.
Nem úgy a macskák! Rendszerint nincsenek barátságban a ház körül élő többi állattal, irigyek, védik a megszokott vackukat. Ezt meg kell érteni.
Gyula vitéz is ilyen kényes kandúr volt, úr a maga portáján. Sorra kapta a nemesi előneveit, részben a gazdiktól, részben azok gyerekeitől. Nem lehetett betanítani „kunsztokra”. Néha egészen kiszámíthatatlan tettei voltak. A háziasszony harisnyájába kapaszkodott, de nem mindig az étel kunyerálása végett. Fel-felugrott az asztalra, s ha ledobták, sértődötten elvonult.
Ahogy szokott lenni, a kutyával örök haragot tartott. A jámbor, öreg Zsömi kutya tűrte, hogy a macska időnként rászisszenjen, de inkább kerülte őkelmét. Gyula vitéz előkelően, kényeskedve, a virágos kertben heverészett szívesen. Télen pedig az ablakban tartott virágládában szunyókált. Ezért kapta a „muskátlik muzsikusa” címet.
Persze kedves is tudott lenni, a gyerekek szívesen simogatták, amit hangos dorombolással köszönt meg. A „csibészke” melléknevet ők adták neki.
Ahogy nőtt, növekedett, a szomszédba is átjárt. Ott is akadt több macskatárs, különböző neműek. Éjszakánként már harci tettekre is indult, s nem egyszer megtépázva került haza. Efféle érdemei miatt kapta az „egerek, verebek, egyéb veszedelmes egyedek engesztelhetetlen ellensége” – eszperente címet.
Dicsősége teljében valóban fontos macskaszemélyiségként viselkedett. Macskaélete ifjúkorában a környék legismertebb gavallérja lett. Éjszakánként mind többször hangzott fel áriája.
A város szélén, egy kertben csapdákat állítottak fel a kóbor kutyák vagy télen a fákat megrágó nyulak ellen. És éppen Gyula vitéz esett bele ebbe a csapdába, amely lábait eltörte, így szegény véres sebekkel tért haza. Még a fülét is majdnem letépték. Gazdái megsajnálták, állatorvoshoz vitték, aki rábeszélte őket az ivartalanításra. Így szegény jószág megcsúnyulva, sántán, fiú-voltától megfosztva most már nem járt el éjszakánként kalandozni.
Egy idő után a vadász ösztöne újra feléledt. A közelben patkányok telepedtek meg. Ezeket üldözte, megfojtotta, és az udvarba hozta. Hadd lássák, hogy ő mire képes még! Bár volt, aki a kis mérges Zsömi kutyának tulajdonította ezt a kis hőstettet. Mindenesetre a becsülete ezután még jobban megnőtt. Meg is hízott a kényelmes, úri élete miatt az évek során. Szép kis párnán volt a nyughelye, a legjobb falatokat kapta. Még a kisebb rendetlenkedését is elnézték. Például ráugrott a zongorára, amikor valaki éppen játszott rajta. Persze nem akármilyen zenét, inkább a klasszikusokat kedvelte, a gazdája szerint. Ezt én is tanúsíthatom, mert éppen vendégségben voltam a háznál, amikor Gyula vitéz a zongoraszóra beszaladt a kertből, és a zongora tetejéről figyelte, hallgatta a muzsikát.
Hát ilyen sorsa lett a Gyula vitéznek. Mivel újabb kölyökmacska is került a házhoz, ezután Első Gyula vitéznek nevezték őkelmét, nehogy más közönséges állat kiszoríthassa megszolgált fészkéből és megérdemelt rangjából.
Magyar gyapot
Szépen hangzó fogalom a magyar gyapot, és szép törekvés ennek termelése. A Rákosi-érában voltak ilyen délibábos tervek. Az akkoriban alakuló tsz-ek belevágtak a merész újításokba, a szovjet példát követve. Ilyen volt a rami, a gumipitypang termesztése, de ez nagyon hamar kimúlt.
Óriási propagandával kb. 1949-ben beindították a gyapottermelést, pl. itt a Dél-Alföldön. Az első évben, úgy emlékszem, még tűrhető volt a termés, és ez kiváltotta az újítók elégedettségét. Itt a vásárhelyi óriási határban is belekezdtek a termelésbe, főképp az állami gazdaságban, de a tsz-ekben is.
Tudni kell azt, hogy a gyapot szubtrópusi növény, igen kényes az éghajlati-és talajviszonyokra. Hosszú tenyészidejű növény, de nálunk a tavaszi fagyok miatt csak április végén, ill. májusban vethető, és csak októberben érik be, ha beérik. Napos, száraz idő kell hozzá, de nálunk, a mi vidékünkön gyakori a korai fagy, ill. az őszi esőzés.
Bizony, jó néhány év kellett hozzá, amíg a mezőgazdaság irányítói belátták, hogy ez nem lesz jövedelmező ágazat. De addigra itt már felépítettek egy gyapot „egrenáló” üzemet, amely-nek feladata: kiszedni a gubókból a nyers gyapotot.
A diákokat pedig júliusban kivezényelték a gyapot kapálására. Így jómagam is, mint gimnáziumi tanár, irányítottam egy ilyen lánycsapatot. A ma már nem létező Szőrháti Olvasókörben volt a hálóhelyünk. Nappal a lányok kapáltak, délben ebédet és több kanna vizet kaptunk az állami gazdaságból. A lányok estefelé jöttek vissza a munkából, de fiatalokhoz hűen mindig vidámak voltak.
Az olvasókör elhagyott épülete csak két helyiségből állott. Előtte csak kis tér volt, az épület szélességében és körülötte, ameddig a szem ellátott, mindenütt magas szárú, érett búzatábla… Akkor még bánkúti búzát termeltek. A gyapotföld távolabb volt.
Egyik este a hazatérő lányok nem akartak korán lefeküdni, énekeltek, hangoskodtak. Eszükbe jutott, hogy szalonnát sütnek a kis térségen, a ház előtt. Már lefeküdt a társaság, amikor nyugtalan lettem, és megkérdeztem:
– Eloltottátok-e a tüzet?
– Igen, igen, - mondották - még egy fél kanna vizet is öntöttünk a parázsra.
Nem tudtam nyugodni, felkeltem, hogy ellenőrizzem. Hát mit láttam?! A hamu mellett, a gizgazon apró lángocskák égtek terjedő csíkban, már egészen közel a hatalmas búzatábla széléhez…
Nem emlékszem már, hogy mi történt ezután. Mindenesetre ez a legrémesebb élményem a magyar gyapottal kapcsolatban. Hiszen ebben az időben nem teketóriáztak, egy esetleges tűzesetnél a felelőst biztosan kivégezték volna.
Ilyen történt Békéscsabán, ahol csupán hozzákészült valaki a mezőn a tűzgyújtáshoz, és mégis statáriális úton felakasztották. Utána a felelősnek tartott tanácselnöknőt a népi monda szerint ismeretlenek zaklatták, fenyegették úgy, hogy állítólag kénytelen volt lemon-dani, ugyanis ideg-összeroppanást kapott.
Ugyancsak Békés megyében történt, hogy a gyapot nem érett be. Nem „kovadt”, vagyis nem pattant ki a tokjából. Úgy kellett kipiszkálni a diáklányoknak az értéktelen magyar gyapotot. Szárítgatták, de hogyan? Egy tanyában a szobák közfalait kiütötték. Két végénél kemencét építettek. Kályhacsöveket vezettek végig a teremben, és erre szórták a sáros gubót, hogy megszáradjon. De mindez hiába történt, semmi értéket nem tudtak kihozni belőle. Sőt, még meg is pörkölődött a gyapot, amit aztán gyorsan el is tüntettek. A felelős is eltűnt, emlékezve a fent leírt esetre. Az 50-es évek elején még néhány évig próbálkoztak, azután valószínűleg a Nagy Imre - kormány szüntette meg a gyapottermelést.
Hódmezővásárhelyen is hiába építették fel az „egrenálót”, abban az évben már nem is indult meg a beüzemelése. A magas, silószerű építményt átalakították, most más feladatot lát el.
A gyapottal kapcsolatos élményeim közé tartozik még a betakarítási munka ellenőrzése. Ez 1953- vagy 54-ben történt, amikor a „csőd” már szembetűnő lett. Az októberi gyapotszüreten nagy sárban dagasztottak a szegény, fázós lányok. Bizony, csak nagyjából tudták a gubókat kiszedni, így csak nedves, értéktelen massza lett a fehér gyapotból.
Hát ilyen dicstelenül múlt ki az évekig nagybetűkkel propagált magyar gyapot.
Valakinek meg kellett ezt is írni.
Derül az osztály,
avagy azok a huncut diákok
Ezt a címet Karinthy Frigyestől kölcsönöztem. Néhány megtörtént esetet írok le most. Sok év távlatából ezek ma már kedves, megmosolyogtató emlékek tanári működésem éveiből.
Minden iskolában, minden évjáratban akadnak hasonló diákcsínyek, amelyek szinte megszépítik a szürke tanítási órákat. A kamasz fiúk és lányok nem gonoszak, nem is érzékeltem túlságosan drámai eseményként tetteiket. Persze nem a tudatos komiszságra gondolok most, bár ilyenek is akadtak, de erre kár szót vesztegetni.
A diákok néha remek ötlettel ejtik át a tanárt. Az egyik osztályban gyakran tettek fel kérdéseket, pl. az egészség, az életmód és egyéb témákkal kapcsolatban. Bizony, idő kellett hozzá, míg rájöttem, hogy ezek azok az előre megbeszélt „időhúzó” kérdések, amelyekre ráharap a tanár, és így a feleltetés elmarad. Az „időhúzó” metodikához tartozó jelenetek is előjönnek az emlékezés virágos mezejéről.
A vekkeróra sokáig beszédtéma volt. Más tanárt is átvertek azon a napon, mint később kiderült. Már az előző tanítási órám elején vekkercsörgést észleltem. Kérdezősködésemre az egyik fiú jelentkezett, hogy javításra hozta az órát, és ki is próbálta. Később, a feleltetés vészes idejében ismét megszólalt a vekker, de most egészen közelről hallatszott. A katedránál ülve rögtön nyomozni kezdtem, „ki zavarja köreimet”, ahogy Archimédesz mondta. Először a közel ülőknél nyomoztam, figyelve, hátha egymásnak adják át a bűnös tárgyat. Bosszantott, hogy nem találom, pedig még az alacsony ablakokat is megvizsgáltam. Majd kinéztem az ablakon is, de ott sem találtam, sőt a kályhában sem. A tanulók közben csendben somolyogtak, mint Karinthy novellájában. Büntetlenséget ígérve sem akadtam a tettes nyomára. Több napi nyomozás után végül megtudtam közvetve, az osztályfőnök árulta el valakinek, hogy a dobogó alatt volt a másik vekker, amely a kellő időben megszólalva jól működött.
Egy másik mosolyogtató eset a „földrengés” Juhász Józsi módra. Egyszer a tanítási órán észrevettem, hogy a mennyezetről hosszan lelógó villany tányérja mozog, ingalengést végez. Mire gondol ilyenkor a tudálékos ember?
– Ez bizony földrengés! - mondtam a tanulóknak.
– Még nem megyünk ki, de ha még egy rengés lesz, bizony, el kell hagynunk a termet. – hívtam fel a figyelmet a követendő megoldásra.
Pár perc múlva ismét mozgott a lámpa. Ekkor már a padláson lévő okokra tippeltem, mivel a távolabb lógó lámpa rúdja nem
mozgott. Ezután kisebb nyomozás következett. A tanulók érthetetlen morgásából következtettem, hogy ez bizony diákcsíny a javából. A fal mellé egy partvisnyél volt támasztva. Juhász Józsi ötlete volt, hogy ezzel megbillentette a lámpát.
Jót nevettem az osztállyal együtt, amikor kiderült a turpisság…
A „12 pont” a következő eset. Történelmet tanítottam, és a 48-as forradalom volt éppen a tananyag. Meg kellett tanulni a 12 pontot, szigorúan szó szerint, ui. ebből röpdolgozatot akartam íratni. Ezt nem a huncut diákok fenyegetéséül szántam.
Ezernyi módja van a puskázásnak, súgásnak, főképp az ilyen határozott, rövid tételek esetén. Javában folyt a munka, amikor észrevettem, hogy a hátsó padban ülő Janovszki bizonyára puskázik, másolja a dolgozatát.
– Gyere csak ki fiam! – és a nagy lakli bús képpel elindult. Útközben hullottak az ingéből a papír cetlik, sőt a tankönyv is, kinyitva a megfelelő helyen. Amikor kiért, megsemmisülve várta a büntetését. Ez pedig abból állott, hogy, a munka befejeztével, szóban kellett elmondania a 12 pontot. Tudta a haszontalan, de a csalás gyönyöre még erősebben vonzotta. Az vessen rá követ, aki nem volt még hasonló helyzetben diákkorában.
Találkozó
A legtöbb embernél az iskolai találkozók a kellemes emlékek felidézését jelentik. Színes beszámolók az életutakról, az 5-10 évenkénti újabb eseményekről. De legfontosabb a viszontlátás! Ilyenkor megszépítve beszélnek az iskolai emlékekről, diákcsínyekről, kirándulásokról.
Ahogy telnek az évek, más-más hangulata lesz a találkozóknak. Az első években még a saját munkájuk, házasságuk a fő téma. Majd a gyermekeik életét említik, az ő tanulmányaikat, eredményeiket. A 25 éves találkozón már többen beszámolnak a szülők elvesztéséről és más tragikus családi eseményekről.
Mivel én a tanári pályafutásom alatt sok osztályt tanítottam, sok jól és kevésbé jól szervezett érettségi találkozón vettem részt. Előfordult, hogy egy-egy esemény, közeli és távoli élmények felidézése is alakította a találkozók hangulatát. Ilyenkor előkerülnek a rég elfelejtett diáktörténetek, bevallják apró bűneiket, csalásaikat és sérelmeiket. Még az is előfordult, hogy egy lány a 25 éves találkozón azt mondta: Engem nem szeretett a tanár néni. Bizonyos ügyeket tisztáztunk, és szent lett a béke.
Legutóbb - egy 30 éves találkozón egy drámai eseményre, emlékre derült fény. Egy fiú- és egy lányosztály együtt tartotta a találkozóját. Egy kedves, szőke lány, V. Kati és egy huncut fiatalember, E. Ernő esete az, amit most leírok.
Egy iskolai kirándulásra emlékeztek. Az eset a közeli mártélyi Tisza-holtág mentén történt, sok évvel ezelőtt. Az Ernő fiú, ma már ő is több gyerekes családapa, bevallotta, hogy akkor ő fordította fel a Kati gumimatracát, aki pedig nem tudott úszni, így simán a víz mélyére került. Nem kapálózott, nem vett lélegzetet. Elmondta, hogy beletörődött abba, hogy most meg fog halni.
Olvashattunk már több leírást a halál közeli élményekről. Valószínűleg Kati is a klinikai halál közelében volt. Minden eszébe jutott a víz alatt töltött pár percben: addigi élete, a szülei és mindazok, akiket szeretett, és sajnálta, hogy vége az életének… Szerencsére a társai az evezőlapáttal valahogyan megtalálták, kihúzták, életre keltették.
De a bűnös csak most jelentkezett a 30 éves találkozón. Ekkor már ez az esemény is derűs hangulatot keltett.
A bajok elmúltával, az idő múlásával másképpen ítélünk. „Nem az idő halad, mi változunk”.
A 7-es nő
Az emberek képzeletvilága szertelen és határtalan. Régóta hisznek a legkülönbözőbb jelenségekben, babonákban és tudományok is keletkeztek ebből: Például az asztrológia, horoszkópkészítés, jóslás különböző formái. Ma már ezeket sokan gyakorolják és elhiszik.
Ezek egy része ténylegesen a számmisztikán alapul. Vannak „szerencsés” és „baljóslatú” számok, a születési adatok – a csillagok állása – alapján.
Jómagam csak a „szerencse” számaimmal foglalkozom. Igaz, ezek eddig még soha sem váltak be, de miért ne hinnék bennük?
Egy ismerős nő előadta nekem az ő érdekes kapcsolódását a 7-es számhoz, illetve annak többszöröseihez. Bár nem volt különösen szerencsés az élete, de a megfigyelései rendkívüliek és szinte zavarba ejtőek.
* Születési dátum: 1921. VII. 7.-e.
* Tanulmányait Budapesten végezte a VII. kerületben, a Rózsák tere 7. számú házban lakott.
* Édesapja 1877-ben született.
* Édesanyja 1977-ben hunyt el.
* Nagyapja 7. gyermek volt a családban.
* Ő jelenleg egy 14. sz. szalagházban, 7. lépcső, 7. sz. lakásban lakik.
Szerencsére egészségesen, kisebb bajokat leszámítva, ami ebben a korban már természetes.
Amíg tehette, szeretett utazgatni. Legtávolabbi útja Izraelbe, a Szentföldre vezetett. Nagy izgalommal készült rá, hiszen azelőtt soha nem utazott repülőgéppel.
És Bécsben mit látott? Egy hatalmas Boeing gép testén éppen a 707-es szám virított. Ezután már nem félt az utazástól. A 7-es számhoz fűződő kapcsolatát ez felerősítette, jó jelnek tartja – és mosolyogva emlegeti.
Közmondások eredete
Saját kútfőből néhány közmondás eredetét csatolom az előző történetekhez.
„Kár a fáért”
Kass bácsi kiváló műbútorasztalos volt. Remekműveket alkotott, kezei közül csodás intarziaberakásos szekrények, asztalok kerültek ki.
Csodálták is messze földön, alig győzte a rendeléseket teljesíteni. Egyszer egy absztrakt festő hozta el a képét, hogy megfelelő rámát készítsen hozzá. Cseresznyefából szeretné, és részletesen ecsetelte a kívánságait.
Az öreg csak nézte-nézte a képet, csóválta a fejét, majd így szólt: „Kár a fáért”.
Nem idevalósi
Hazánk legészakibb tájaira, Hollóháza környékére utazott egy vidám kirándulócsoport. Sok apró falun át vezetett az útjuk, meg-megállva, hiszen majd minden kis faluban volt valami nevezetesség, amit érdemes megszemlélni.
Az egyik kis falucskában kis patak folyt végig az egyetlen utcán. Egy aprócska nénike ült a partján, akivel szóba elegyedett a társaság. Faggatták erről-arról, a restaurálás alatt lévő kastélyról, de semmire sem tudott válaszolni.
– Tudják kedveskéim, én nem idevalósi vagyok – mentegetőzött.
– Hát mikor került a faluba, nénike?
– Kilencszázhuszonhatban – volt a válasz.
Szedd a vadkörtét
Nagyon régen, még a század első harmadában történt a következő eset.
Kőműves legények vándoroltak az országban, munkát keresni. Mivel pénzük nem volt, az országút mellett gyalogoltak, faluról-falura.
Elfáradtak, megéheztek.
De bizony, élelmük nem volt, csak amit a természet adott az útmenti fák jóvoltából.
János volt a fiatalabb, abba akarta hagyni a vándorlást, lázadozott. Gyuri, az idősebb, okosabb, folyton azzal csitította: „Ne törődj semmivel, te csak szedd a vadkörtét”.
Ez bizony közmondás lett, még idős mester korukban is emlegették.
Tassy néni és Szent Antal
Kicsit süket, jámbor öregasszony volt Tassy néni. Buzgón járt a templomba, különösen a Szent Antal szobor előtt imádkozott. Képes volt állva, a szentet nézve hosszú ideig szája mozgatásával imádkozni, valamit seppegve is, amit figyeltek, és egyszer megkérdezték tőle:
– Mondja csak Tassy néni, mit tudott mondani a Szent Antalnak?
– Mire ő kissé megzavarodva így vágta ki magát:
– Hát mondtam, amit tudtam!
Csóriék gyereke
Az össze nem illő Csóri házaspárt ifjúkoromban többször kigúnyoltuk. Ez persze nem volt szép dolog – no de már régen eltávoztak. Ezért jellemzem most őket, némi iróniával.
Csóri alacsony, könyökvédős hivatalnok, tipikus „Kabos Gyula figura”. Neje idősebb, és jóval magasabb, teltkeblű, mélyhangú asszonyság. És mégis megjátszotta a csicsergő naivát, gügyögve beszélt férjéhez, aki szemlesütve hallgatta.
– Adj egy pusit – így köszöntötte.
No de mégis hasznos lett a sok „pusi”, az asszony végre gyereket várt. Örömmel újságolta:
Így volt beütemezsve!
Ebből közmondás lett, a sikeres tervekre mondogatták: „így volt beütemezsve, mint a Csóriék gyereke”.
II. rész: Rádióinterjú
Rádió 7- Hódmezővásárhely, Sz?ttes című műsor, 2000. március 19.
Gerhardt József: Köszöntöm a Rádió 7 vasárnap délelőtti Szőttes műsorának hallgatóit.
Életünk fonala mások életének fonalából szövődött. Műsorunkat ezen fonalak rendezésével, ezáltal vendégünk bemutatásával kezdjük. Megismerni az embert, a kort szinte lehetetlen. Mi mégis erre vállalkozunk. Életünk útitársai közül egy ember nyilatkozik előttünk úgy, ahogy talán még sohasem tette, nyilvánosan. A többi emberrel való kapcsolata, élete példája alapján választottuk mai műsorunk vendégének dr. Kisházi Margit aranydiplomás tanárt.
Kedves hallgatóink, maradjanak velünk
G. J.: Vasárnapi Szőttes műsoruk vendége dr. Kisházi Margit aranydiplomás tanár, akit nagy szeretettel üdvözlök itt a Rádió 7 stúdiójában.
Kedves Margit néni, műsorunk hagyományaihoz híven a gyermekkorról, a születés körülményeiről faggatom.
K. M.: Jó napot kívánok, én is üdvözlök mindenkit, aki hall bennünket.
Nem tudok én olyan színes dolgokat mondani ebben a színes "Szőttes"-ben. Bár minden ember élete – hogy úgy mondjam – mégiscsak színes szőttes.
Én is eléggé messziről indultam, egy kis faluban születtem. Nagyon nehezen jöttem a világra, és a bábaasszony fel-feldobott, hogy életre keljek. Közben kihúzta a lábaimat, így kétoldali csípőficammal éltem le a gyermekkoromat.
Régebben voltak ilyen esetek. Ma már nem lehet sánta kislányokat látni, de abban az időben elég sokan voltunk. Az én lábaimat többször is ,javították", gipszes állapotban voltam. Tűrhetően tudtam járni, és a felnőttkoromat is elég jól "elsántikáltam". Ez nem okozott kisebbségi érzést számomra, hiszen jól boldogultam.
Egyszerű családból származom, közepes életszínvonalon éltünk.
G. J.: Hol tetszett születni?
K. M.: Egy kis faluban, Magyarbánhegyesen, Mezőkovácsháza és Medgyesegyháza között. Ezek a települések kicsit vegyes lakosúak, Magyarbánhegyes viszont tiszta magyar.
G. J.: A többi településen románok laktak vagy szlovákok?
K. M.: Inkább szlovákok, de elmagyarosodtak.
Maga a falu 150 éves történelemmel rendelkezett. 1850 körül telepítették be. Lakói Észak-Magyarországról jöttek, dohánykertészek voltak. A falu címerében is dohánylevél van. Szlovákok is jöttek. A faluban mindenki magyarul beszélt.
Nagyon szép gyermekkorom volt, annak dacára, hogy nem voltunk gazdagok, és abban a trianoni Magyarországban éltünk, ahol ezernyi akadály volt. Be volt zárva a magyar nép. Nem volt semmi mozgás, és nem informálódhattunk a világban folyó eseményekről. Nem tudja elképzelni a mai nemzedék, amikor még nem volt rádió, sem tévé, újságokhoz is ritkán jutottunk. De azért érdekelt bennünket sok minden, mert falun is többségében érdeklődő emberek voltak, különösen a fiatalok. Sokat olvastunk, és összeszedtünk a népi íróktól kezdve a Chourts-Mahler könyvekig mindent. A Chourts-Mahler könyveket mostanában újra kiadják, de sokáig giccsesnek tartották ezeket.
G. J.: Az édesapja mivel foglalkozott?
K. M.: Édesapám földműves volt, középparaszt, akárcsak anyám. Becsülettel neveltek a húgommal együtt, akivel ketten voltunk testvérek. Szép gyermekkorunk volt. A szüleim a nehéz munkától megkíméltek. Őszintén szólva jellemző volt rám némi önzés, hiszen el is vártam, hogy kíméljenek. Én inkább mással foglalkoztam. Nem a falusi lányok szórakozása, vagy a legényekkel való szórakozás érdekelt. Még cukrászda sem volt a faluban, így legfeljebb kimentünk a vasútállomásra vagy a futballmeccsekre.
G. J.: Nagy család volt az önöké? Nagyszülőkre is emlékezik?
K. M.: A nagyszüleimet különösen szerettem. Róluk is írtam az első könyvemben.
G. J.: Tanulmányait hol kezdte?
K. M.: A falumban, természetesen. Bár jórészt magánúton, mert közben gyógyították a lábamat. De ez nem izgatott engem. Az ülőkémből magam köré gyűjtöttem az apróbb gyerekeket, és tanítottam őket. Már hatéves koromban jól olvastam. Az abc- t és az "egyszeregyet" is megtanítottam a gyerekeknek, és ráncba szedtem őket. Nem tudja már a mai nemzedék, hogy az volt a legjobb fegyelmezési eszköz, hogy mielőtt a tanító jött, hangosan kántálták a gyerekek az egyszeregyet. Nahát erre betanítottam őket, s aki rosszul viselkedett, azt a sarokba állítottam. Szóval így kezdődött a pedagógusi pályám.
G. J.: Margit néni, az Ön szülei földművesek voltak. Ön mégis hatéves korában már olvasott?
K. M.: Volt két tanító nagybátyám is, akik buzdítottak a tanulásra, könyveket adtak. De bizony csak húszéves korom után kezdtem továbbtanulni. Senki nem hinné el, de két és fél év alatt magánúton elvégeztem a nyolc gimnáziumot. Tényleg éjjel-nappal tanultam. Közben beszámoltak két polgárit is. Végül is a gimnáziumot különbözeti vizsgával a harmadik osztályban kezdtem. De aztán az esztergomi Irgalmas Nővéreknél végeztem. Három nyelvet is tanultunk. Igazán korszerűen tanítottak, bár észrevettem, hogy például a biológia-természetrajz mellékes tárgy volt, "csendesebb" tudomány. Irodalomból már akkor tanították Móricz Zsigmondot, József Attilát és sok Ady verset is. Jól tanítottak, és a vizsgákon szigorúak voltak. Hálás vagyok az ottani tanároknak.
G. J.: Margit néni hogy került Esztergomba?
K. M.: Ott vizsgáztam. Pár héttel a vizsgák előtt bejártam az apácákhoz a nagybátyáméktól, aki ott tanított. Otthon tanultam a cseresznyefa alatt úgy, hogy egy-egy napon 200 idegen szót kellett megtanulnom. Csak a matematikához kellett némi segítség.
'44-ben érettségiztem, szeptemberben, amikor éppen bombázások voltak.
Nem sajnáltam, hogy az apácák olyan szigorúak voltak. Az érettségin két helyesírási hibám miatt magyarból nem kaptam jelest. Ez örök fájdalom nekem, ezért nem magyar szakra iratkoztam, hanem történelem-földrajzra a szegedi egyetemen. 1945 januárjában nyitott vagon hátán beutaztam Szegedre, ahová egyébként ritkán járt vonat, és rögtön jelentkeztem. Elfogadták az első félévet, így egyetemi tanulmányaimat a második félével kezdtem meg.
A háború miatt naponta csak néhány órát tanítottak. Becsülettel tanultam mindvégig. Istenem, hát micsoda idők voltak, amikor még rendes étkezésre sem volt lehetőség!
A szegedi Nagykörút libalegelő volt, mindenütt nagy hepehupák, a közlekedés is siralmas volt. Nem számított akkor, olyan szívesen gyalogoltunk kilométereket. Igaz, hogy akkor még jó volt a járáskészségem. Szívesen tanultunk, nagyon jó egyetemi csapat volt.
G. J.: Margit néni akkor hol lakott, kollégiumban?
K. M.: Nem. A népi kollégisták hívtak ugyan, de nem mentem, amit nagyon is sajnálok. Néhány évig a népi kollégium nagyszerű intézmény volt, amíg el nem torzult. Inkább csak a gyűléseikre mentem el. Egyébként távoli rokonoknál, egy házaspárnál laktam, akik bár nagyon akartak, de nem lehetett gyerekük. A nő, aki énekes volt, zongorázni tanított, de nem lett belőlem zongorista, csak alapszinten tanultam. A tanulmányaimat nem kiválóan, de jól végeztem.
G. J.: Margit néni ekkor már 25 éves nagylány volt.
K. M.: Bizony, bizony, nem jutott nekem eszembe férjhez menni. Nem vagyok én erre alkalmas, a lábaim és egyéb okok miatt. Nagyon jó társaságom volt, lányok és fiúk együtt. Őszintén szólva nem vágytam arra, hogy férjhez menjek, éltem a szabad életemet.
G. J.: Értem, de engem az is érdekelne, hogy mi volt a fiatalok szórakozása akkoriban.
K. M.: Moziba jártunk, meg színházba. A szegedi színház már akkor, 1946-48-ban nagyon szép előadásokat szervezett. Valószínűleg nem voltak olyan látványos díszletek, de én emlékszem, hogy néhány nagyon szép operát láttunk. Például a Pillangókisasszonyt. Hát az felejthetetlen volt. A főszerepet egy nagyszerű primadonna, bizonyos Franciska játszotta. Remek előadások voltak ott, emlékszem A mi kis városunk címűre is.
G. J.: Amikor az egyetemről beszélünk óhatatlan, hogy az ember a professzorokról kérdezzen, akiknek sok mindent köszönhetnek a volt diákok. Ön kiket említene meg?
K. M.: Kérem szépen, az egy átmeneti időszak volt, és ott a bölcsészkaron nagyon sok katolikus paptanár tanított. Néhány gondolat tőlük meg is ragadott engem. Ott volt például Maróthy Károly világhírű klasszika-filológus, akinél latinból doktoráltam. Aztán, aki a történelmet tanította, Hermann Egyed. Princz Gyula földrajzprofesszor, aki egy kicsit olyan anglomán ember volt. Eléggé lekicsinylően nyilatkozott a mi kis hazánkról, és új nomenklaturákat akart bevezetni, hogy Magyarország a Tisia tömb, ami aztán lesüllyedt, majd feltöltődött.
Az volt a baj, hagy nem volt lehetőségünk a gyakorlatra, mert nem tudták megszervezni. Emiatt például kőzettanból máig is röstellem, nem vagyok valami jól képzett. Belekóstoltam a régészetbe is. A drága leletek, amiket Banner János ásott ki, szét voltak dobálva. Ezeket az apró csontokat kellett összeállítani.
Az egész egyetem nagyon romos volt. A könyvtárban összedobálva, magas stócokban álltak a könyvek, amiket nekünk egyetemistáknak kellett összerendezni. Az oroszok befészkelték oda magukat , és nem értették, hogy a könyvek milyen értéket képviselnek.
Itt a humor kedvéért elmondom az első bűnömet. Loptam! Könyvet! Vagyis könyveket. Sok egyetemista buzgón gyűjtögette ilyen módon a könyveket. Sok még ki sem volt bontva a nagy kötegekből. Én aggódva bár, de mégis elloptam két kis alakú könyvet. Féltem, nehogy észrevegyék, és börtönbe kerüljek. Azt hiszem, ezek kuriózumnak számítanak. Még most is őrzöm őket: Kerék Mihály: Dánia, a gazdag parasztok országa című írását és egy népi író művét. Ki tudja, hogy hasznos volt-e ellopni?
G. J.: Az egyetemi évek történéseiről beszélgetünk, de nem hallottunk még az osztálytársakról, akik az idő múlásával váltják be az ígéreteket. Margit nénit milyen kapcsolat fűzte az évfolyamtársaihoz az egyetem elvégzése után.
K. M.: Egy darabig érdeklődtünk, aztán "kit erre, kit arra kergettek a szelek". Mindenki megtalálta az életcélját.
Itt meg kell említenem Péter László irodalomtörténészt és Lökös Zoltán újságírót. Domokos Mátyásra is emlékszem. Csodálattal tekintettünk rájuk, mert már akkor is nagy tudással rendelkeztek. Komolyan vettük a népi kollégiumi mozgalmat, ami azonban sajnos kudarcba fulladt. Többségében persze lánybarátnőim voltak. Volt, akivel a tudás tekintetében egyenrangú voltam, de barátkoztam olyannal is, aki úgy kapaszkodott belém. Azt mondta, hogy belőlem, a határozottságomból erőt merít.
Nem voltam kiváló, de a vizsgáim mindig jól sikerültek. Sok minden érdekelt az egyetemen, de azért a magam szakterületén kívül egyik tantárgyban sem mélyedtem el. Az egyetemet történelem-földrajz szakos tanárként végeztem el. Pár év múlva még a biológia szakkal is megpróbálkoztam, levelező tanfolyamon. Itt Vásárhelyen különböző középiskolákban tanítottam.
G. J.: A történelmi, ill. a földrajzi események helyszínekhez köthetők, hiszen minden történik valahol. Ebben az értelemben nagyon jó párosításnak tartom. A helyszínek felkeresésére volt-e lehetősége?
K. M.: Nem volt. Társas útról szó sem lehetett. Akkor az őstörténet volt a fontos, ill. a magyar középkor. Akkor volt a szabadságharc 100. évfordulója. A professzorom, Hermann Egyed, aki eredetileg paptanár volt, azt mondta, hogy a magyar történelem 1867 tel befejeződött, azután csak politika volt. Persze azért az is történelem volt, de egyre több politikai tartalommal. A '40-es évek végétől a történelemoktatás silányabbá vált. A mindennapi események elhomályosították azt, ami örök érték.
G. J.: Margit néni a sors kegye folytán átélhette a szabadságharc 100. és 150. évfordulóját. Ennek kapcsán megragadom az alkalmat, hogy megkérdezzem, mivel Ön a Szabadság téren lakik, hogy miért is a Szabadság tér név.
K. M.: Azért, mert a szabadságharc időszakában, az akkori hazafias lelkesedésben kapta a nevét, amikor Kossuth itt járt. Később Tanácsköztársaság térre változtatták, majd ismét visszakapta a régi nevét. Akkorra már beépült a nagy tér, pedig teljesen üres terület volt, mikor ide kerültem. Több, mint ötven éve lakom itt, s ez idő alatt nagy fejlődésen ment át.
Lokálpatrióta lettem, minden érdekel, ami a városunkban történik. Ide tartozom, szoktam is mondani, hogy én tősgyökeres vásárhelyi vagyok.
G. J.: A Szabadság tér Vásárhelynek talán az egyetlen olyan tere, amely nem csak olyan egyszerű tér, ahogy az ember elképzeli, hanem eléggé be van építve.
K. M.: Igen. Néha bizony elég nehéz eligazodni, mert a házakat átszámozták. Még a taxis is eltévedt a múltkor. Vásárhely az én városom.
G. J.: Az egyetemi évek végső soron a diploma megszerzésével fejeződnek be. Margit néni esetében ez egy szomorú eseményhez köthető.
K. M.: Ah! A négy éves egyetem elvégzése után mindenki számára gyakorló év következett. Kértem, hogy a falumban végezhessem a gyakorlatot, mert oda kívánkoztam, ott laktam a szüleimnél. Ez volt a nagy átalakulás éve: 1949. A pedagógusok azt sem tudták, mit csináljanak. Nem nagyon fűlt a foguk Lenin és Sztálin életrajzának tanításához. A tankönyvek nagyon egyszerűek voltak.
Én az általános iskolában meglehetősen szabadon tanítottam, belevettem mindent, amit érdekesnek tartottam. Az igazgató, Tompa Ádám megengedte ezt. Ő mellesleg 100 évet élt, nemrég halt meg. Jó közösség volt, sok kiváló gyereket tanítottam. Volt, akiből újságszerkesztő és igazgató lett. A háború után feltörnek a tehetségek, ha hagyjuk őket érvényesülni. És a falu nem volt elmaradott.
Letelt a gyakorlati idő, és a tanév vége felé jó anyám beteg lett. A záróvizsgám pedig, amit 1949. július 4-ére írtak ki, még hátra volt. Anyám a szegedi klinikán feküdt, én pedig ott izgultam az utolsó vizsgámon. Aznap megműtötték, de mivel nagyon súlyos beteg volt, a műtét után hajnalban meghalt. Még a fülébe tudtam súgni: -" Jól sikerült, biztosan kapok állást." Ő mosolygott, örült.
Ilyen szörnyű eseménnyel indult a pedagógusi pályám. De ez másoknak biztosan nem olyan különös, hiszen mindenkinek az életében van hasonló élmény.
G. J.: Az egyetemi évek után hol tudott elhelyezkedni Margit néni?
K. M.: Mivel elég jó eredménnyel végeztem, az első kinevezésem a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnáziumba szólt. Azelőtt még sohasem jártam erre. Békés megyei voltam, ill. akkor Csanád megyének hívták. Nagy érdeklődéssel jöttem ide, bár az első lépésem úgymond elhibázott volt, ui. a Nagyállomáson szálltam le a vonatról, így végig kellett kutyagolnom a városon. Akkor ugyan még nem volt a lábammal különösebb baj. Jelentkeztem. A gimnázium már akkor is nagyhírű volt, régi, meggyökeresedett tanárokkal. Egyetlen nőtanár sem volt, és én a magam szerénységével, félszegségével, friss gyászommal oda kerültem. Egyetlenegy lányosztályt tettek oda a régi Református Lánygimnáziumból. Érettségiző lányok voltak.
Mivel nem voltam a társasági életben gyakorlott, nem tudtam sok mindent fölfogni az itteni életből. Sok hibát követtem el az iskolában és a magánéletben is, de azért becsülettel tanítottam. A kollégáim nem nagyon segítettek.
Ha kérdeztem valamit, az igazgató is leintett: – " Hát még ezt sem tudja?" Hát honnan tudtam volna én, például az új alkotmányt, amit azon a nyáron adtak ki? Az egyetemen nem tanítottak ilyesmit. Belekeveredtem. Akkor már kezdett erősödni ez az új rendszer. Engem nem buzdított senki se.
Úgy gondolom, hogy különösebb hibát nem követtem el a tanítás során. Volt mégis egy-két dolog, ami bántja a lelkiismeretemet. A lányok viszálykodását ui. nem tudtam helyesen megítélni. Volt egy lány, akinek nem adtam igazat, ezért nagyon haragudott rám. Később kiváló tanárnő lett belőle, de évtizedek múlva sem tudott nekem megbocsátani.
Elkövettem életem első igazi csalását is, ami tulajdonképpen így utólag megítélve kegyes csalás volt, s éppen ezért megbocsátható. Volt ugyan-is egy orvos, akinek a lánya súlyos betegségben szenvedett. Érettségi előtt állt, de mivel sokat hiányzott, nem tudott jól felkészülni. Az apja megkért, hogy valahogy segítsük át a vizsgán. Azt mondtam az apjának, hogy az első tíz tételt tanulja meg a kislány, és majd abból kérdezzük. Akkor még így vizsgáztak a diákok, de később már húzták a tételeket. A lány végül átment a vizsgán. Úgy vettem észre, hogy a többi érettségiztető tanár is meg volt főzve, mert gyenge eredménnyel ugyan, de átment a lány mindenből. Szegényke pár év múlva meghalt. Az orvos egyébként olyan hálás volt nekem, hogy felajánlotta, hogy kivizsgál, és segít nekem, ha tud. Így is tett, mindenhol megvizsgált, de hál' Istennek, a lábaim kivételével semmi rendellenességet nem talált. Majdnem boldogtalan lett, amikor megemlítettem, hogy többször volt mandulagyulladásom. Azt mondta, hogy mielőbb ki kell vetetni a manduláimat, bár, amikor megnézte, nem voltak begyulladva. Azon a nyáron ki is vetettem. A híres Ormos főorvos végezte a műtétet. Akkoriban olyan rossz volt a gyógyszerellátás, hogy nem kaptam megfelelő érzéstelenítő injekciót. Borzalmas érzés volt, mikor a gégémből kiszakították az élő húst. Mártír módjára viseltem a fájdalmat, hisz' nem lehetett megmozdulni. Csak a könnyeim peregtek, és arra gondoltam, hogy a mártírok, vagy Jézus Krisztus mennyit szenvedtek. Valahogy kibírtam.
Visszatérve az iskolára, ebben az időben még 7-es osztályzat is volt, de a következő évben eltörölték. Romániában viszont sokáig fennmaradt. Legalább 60-70 történelemtétel volt, főleg az újkorról.
G. J.: Margit néni, a hetes osztályzat volt a legjobb?
K. M.: Igen, azt hiszem. Vannak régi füzeteim, könyveim, majd előveszem őket.
G. J.: Margit néni hogy emlékszik az akkori Vásárhelyre?
K. M.: Tudjuk, hogy a háború milyen károkat okozott a városban.
Végig a város fő vonalán keramitkockával burkolt, nem túl széles utak voltak. Nem volt buszközlekedés, minden olyan elhanyagolt, elmaradott volt. Sok elhagyatott, félig romos épületet lehetett látni. A mostaniak nem is tudják elképzelni. Akkoriban épült a Mérleggyár. Emlékszem, hogy 1951-ben volt ott egy táncmulatság, ahová a kollégista lányokkal elmentünk. Én ugyanis közben kollégiumi nevelő is voltam.
G. J.: Hol tetszett lakni akkoriban?
K. M.: Az iskolában laktam egy ideig, mivel nem volt más lehetőség. Kértem ugyan lakást, de csak később kaptam egy kisebbet, amikor a '60-as években a Szabadság téren elkezdték építeni a nagy bérházakat. Mindig mondtam tréfásan, hogy kicsihez kicsi illik.
G. J.: Margit néni életét kitöltötte a tanítás. De az ön aktivitását ismerve biztosan foglalkozott mással is.
K. M.: 1950-től a tanításban sok örömömet leltem. Már az első évben a Pedagógiai Gimnázium címszó alatt érettségizett lányokat egy év alatt tanítónőkké "képeztük ki", akik kiválóan végezték a munkájukat. Kiváló tanárok voltak itt: Almássy György, Grúber László… Voltak közöttük asszonyok is, néhányan különösen jól tanítottak. Például Nikolin Éva, későbbi Szabó Éva, aki sokáig a Magyar Rádió munkatársa volt. Sok nagyszerű pedagógus, akik ma már nyugdíjasok. Ők valóban szívvel-lélekkel tanítottak.
A Pedagógiai Gimnázium később tanítóképző és óvónőképző lett, ahol még 4-5 évig tanítottam. Egyik iskolából a másikba loholtam át.
1954 törést jelentett az életemben, mert csak egy év múlva kerültem vissza a tanítóképzőbe.
G. J.: A Bethlen Gábor Gimnáziumtól elkanyarodtunk a tanítóképzőhöz.
K. M.: A Bethlen után tanítottam ott. Három év alatt tanfolyamon elvégeztem a biológia szakot, ezután már ezt a tantárgyat is tanítottam, és őszintén szólva ezt szerettem a legjobban. A szűkös lehetőségek dacára is folyton képeztem magam az élővilág ismeretében.
Történt velem egy érdekesség. Pécsett voltunk kirándulni, és én a Misina-tetőn elvesztem. Barangoltunk, és én a növényhatározóval a kezemben ritka növények után kutattam. Borzasztóan örültem, mikor ráleltem valamelyikre. Nem is emlékszem, hogy leszedtem-e őket vagy sem. Tény, hogy elvesztem, és sokáig kerestek a társaim. Én teljesen belefeledkeztem a védett növényekbe.
Az iskolának egyébként jó szertára volt, mikor szakközépiskola lett, míg volt biológia oktatás. Orgonát ojtottunk, ami Rózsa Sándor tanító érdeme volt. A kertben pedig a lányok rózsabokrot ojtottak, sikeresen. Most már egészen átalakult a volt Leánygimnázium, ma a Liszt Ferenc iskola működik a régi épületben.
Emlékszem még néhány kiváló gyakorló tanítóra, Nagy Endrére és Tornyainé Katikára.
G. J.: Margit néni, a kollégium és az iskola együtt volt?
K. M.: Igen, az iskola épületében. Még az is előfordult, hogy hat hétig voltam vasárnapi ügyeletes, mert nem volt, aki vállalja. A mai nemzedék már el sem tudja képzelni, hogy nem fizették a helyettesítést, túlórát. Akkoriban nevelői díjként 200 forint körüli összeget kaptam.
G. J.: A tanár alkalmazkodik az iskolai év időbeosztásához. Szabadidejét mivel töltötte Margit néni?
K. M.: Néha azért hazamentem, ahol apám boldogan élt a második családjával. A falu életétől azonban elszakadtam. Azzal pótoltam a hiányát, hogy később írtam egy kisregényt, Akácos út címmel, amiben jómagam is benne vagyok. Nem idealizálva, hanem reálisan. Megjelenik benne a falu háború utáni gondolkodása és a sajátomé. Tetszik a falusiaknak, de volt, aki kritizálta, hogy: „Mi nem voltunk olyan szegények”, meg, hogy miért írtam azt, hogy a gazdag lány hozzáment a béreséhez. Persze, rég meghaltak már. Azért írtam, mert akkor az volt a szenzáció. Ilyen apró mozzanatokkal emlékeztem a régi falumra.
G. J.: Margit néni említette, hogy gyűjtötte a régi könyveket. Ön és egy kedves telefonáló is mondta, hogy Margit néni grafomán volt, novellákat, történeteket, apróbb szösszeneteket írt. Mióta van meg Margit néniben az írásra való képesség és szeretet?
K. M.: Őszintén szólva később, nyugdíjas koromban alakult ki, hogy hasznosan töltsem az időt. Most is gyűjtöm a közmondásokat - van tán ezer is belőlük - idézeteket, anekdotákat.
Meg is ragadom az alkalmat, hogy felhívjam a figyelmet az új könyvemre, ami a Sétahajó címet viseli. A próbanyomatát már mutattam. Készül azonban más is, amiben inkább vásárhelyi történetek és humoros anekdoták lesznek, ill. szólások eredete.
Az egyik történetet egy tanítványom mesélte a nyári találkozónkon. A nagyapja kiváló műbútorasztalos volt, művészi intarziás bútorokat készített.
Egyszer egy absztrakt festő jött hozzá a művével. Kérte, hogy készítsen hozzá keretet cseresznyefából, és elmondta, hogy milyen legyen. A bácsi nézte, nézegette a képet, majd kijelentette, hogy kár a fáért.
Az absztrakt művészetet kevesen értik, nekem is néha törnöm kell a fejemet, hogy megértsem.
G. J.: Tanár néni ugyanabban az épületben tanított történelmet, földrajzot és biológiát. A történelem kereke úgy hozta, hogy az iskola tanítóképző, Kossuth Zsuzsanna Gimnázium, majd szakközépiskola lett. Ebben az időben főképp lányok jártak oda, de később fiúk is. Hogy élték meg a változásokat?
K. M.: Alkalmazkodtunk, természetesen. Volt még más változás is, például az 5+1-es tanítás, amikor egy napot valamilyen gyakorlaton kellett tölteni. A gimnazisták közül az egyik legkedvesebb osztályom a tejipariba járt gyakorlatra. Ők voltak a tejes lányok, de egy se lett közülük tejipari szakember. A gyakorlatot Benczédiné vezette, aki nagyon sokoldalú tanár volt.
Más osztályok más munkakört látogattak. Akkor még hat napos volt a tanítás, és az órák ötven percesek. Nem tudja a mai nemzedék elképzelni, azért is mondom most, hogy nehogy azt higgyék, hogy ma nehezebb. Akkor sem volt könnyű.
Nekem szerencsém volt, kiváló tantestület és jó igazgató, Kiss Károly mellett dolgoztam. Mindenki tette a dolgát, kartársaim igazi barátaim lettek. Gál Györgyi, akit mindenki ismert és szeretett, és Sipka Sándorné, aki a férjével Vásárhelyen előkelő helyen van. Szappanosné, Ráczné. Sokat emlegették Németh Lászlót, aki előzőleg pár évig itt tanított, és hatással volt mindenkire. Sajnáltam, hogy én már nem ismerhettem meg.
Jól éreztem magamat, és szinte a fénykoromat éltem a ’60-as években, amikor műtétre kellett mennem ’69-ben a lábaimat javították, szerencsésen, mert nyertem vele még pár évtizedet. Fájdalommentesen járkáltam az élet útjain. Sokat utaztam, egyelőre csak a környező országokba, később távolabb is.
G. J.: Amit most hallottunk egy telefonálótól, az ugye eszperantó volt?
K. M.: Igen, igen. Mivel én magányos nő vagyok – de azért nem vagyok zárkózott, nekem mindig volt baráti köröm. ’58-ban volt itt egy hathetes tanfolyam. Hála az én előző tanulmányaimnak: latint tanultam, amit imádtam, és németet, franciát, mindkettőt könnyűszerrel megtanultam. Az eszperantó a világ legkönnyebb nyelve, nemzetközi nyelv, és nem szabad lenézni, ma már a világirodalom minden részét lefordították, és diplomáciai nyelvnek is alkalmas. megtanultam, és elkezdtem levelezni a világ minden részébe. Ne felejtsük el, hogy még a ’60-as években igen korlátozott volt a társadalom mozgása, turistautakat még a baráti országokba is három vagy négyévenként lehetett tenni, mert szűkösen kaptunk valutát. Hát én a környező országokba mentem. Mindenütt voltak barátaim, így Jugóban, az NDK-ban is kétszer voltam, meg Csehszlovákiában sokszor. Megmutattak minden érdekességet. Prágában és a Tátrában barátaim vendége voltam. Gyűjtöttem sok prospektust, képeslapokat, könyveket, ezeket jórészét később elajándékoztam. Ezt aztán felhasználtam a tanításban is. Színezte az életemet, hát az ember úgy színesíti az életét, ahogy tudja.
G. J.: Margit néni hogyan töltötte a szünidőt?
K. M.: Amint mondtam, én sokat utaztam Pestre a testvéremhez abban az időben, néha apámékhoz is elmentem, sokat utaztam ide-oda. Kézimunkáztam és a társaságot sem vetettem meg. Moziba jártam, amíg a tévé nem volt. A ’70-es évektől a tévé javult. Ma már sokoldalú a tévé műsora, én egyáltalán nem mondom, hogy a magyar tévé silány, mert hiszen olyan sok jó műsort mutat be, amitől el vagyok ragadtatva. Például A 1100 éve Európa közepén, amit tegnap néztem; aztán a sok természetfilm a Spektrum műsorán. És mindenfélét, a filmeket is nyilván, kell az is a szórakozáshoz.
G. J.: Margit néni, amíg tanított, osztályfőnökséget is vállalt?
K. M.: Igen, igen, voltam többször is. Két különösen kedves osztályom volt, az egyik, akik ’60-ban végeztek, a fele diplomás lett, és itt, a Kossuthban is tanítanak néhányan, és fölülmúlták a tanárukat, mert kiválóak lettek. De nem csak azért, hanem mert szerettem őket. A másik osztály ’64-ben végzett, akikkel volt nemrég találkozóm. Ezeket is szerettem. Azután meg, amikor úgy elfiúsodtunk az iskolában, voltam fiú osztályfőnök is, de ez nem ment úgy nekem, és az új igazgató azt mondta, hogy cseréljünk, és egy jobb osztályba helyezett. Sajnos a fiúkkal már több probléma volt, de azért azokkal is megbirkóztam, és megszerettem őket. Hát meg kell őket érteni. Egész más a kamasz fiúknak a hozzáállása, voltak durcásak, vagy akik szándékosan provokáltak, de hát nagyon-nagyon régen elfelejtettem.
G. J.: Margit néni, egy osztálytalálkozóra hogy tetszik készülni? Egyszerűen elmegy, és beugranak a nevek, a történetek?
K. M.: Persze, de elviszem a tablót, hogy nehogy összekeverjem őket. És hát ők is kedvesek, hiszen az a 10-20-30 év alatt mindenkinek nagy történetei vannak, ezeket meg kell értenünk, és meg kell beszélnünk. Nagyon jól esik, ha meghívnak, mindig elmegyek a találkozókra, ha visznek, mert már eljutottam oda, hogy négy keréken járok.
G. J.: Margit néni, és hogy emlékszik vissza, amikor útjára bocsátott egy osztályt, és jó képességűek voltak, és ha évek múlva találkoznak (mondjuk az első öt év még nem számít), de amikor a nagybötűs életbe lépnek, hogy érzi, beváltották-e azt, amire képesek voltak középiskolás korukban?
K. M.: Hát nem csak én, hanem kiváló tantestület tanított mindig, mondjuk a Tanítóképzőben, például a Csengeri Sándor – áldott legyen az emléke – milyen kiváló ember volt, és mások, például a Sipka házaspár, akik sokat adtak emberségükből is a tanítványaiknak. Én sokáig félszeg voltam, bevallom őszintén, nem voltam olyan határozott, és nem mondtam olyan nagy szavakat, és meghúztam magamat, nem voltam, hogy őszinte legyek, szigorú tanár. Hát mit csináljak, ilyen voltam.
G. J.: Diáknevekre is emlékszik Margit néni?
K. M.: Ó, hogyne, akik kiválóak voltak, és akik megbuktak. Mert volt olyan is néhány haszontalan, aki bele se nézett a könyvbe, így sajnos meg kellett buktatnom; de azok is a találkozókon csókolgatnak, szeretgetnek. Ők is elfelejtették, én is elfelejtettem.
A fiúk közül volt olyan, akivel egész évben baj volt, de más tanároknak is épp olyan problémáik voltak. És az egyik fiú, a ballagáskor, úgy látszik, eszébe jutott, hogy milyen komiszságokat csinált, s amikor átadták a ballagáson a virágokat, a fülembe súgta, hogy bocsássak meg. Ez olyan jól esett.
G. J.: Margit néni, aki régóta tanít fiúkat-lányokat, óhatatlan, hogy diákcsínyeket is megéljen.
Erről olvastam a novelláskötetében. Ezt is úgy viselte, mint most?
K. M.: Hát elnevettem! Említettem, hogy nem voltam én túl szigorú tanár. Egy kicsit mutattam, mert abban az időben Makarenko volt az „etalon”, aki azt mondta, hogy a tanár legyen jó színész, és mutassa a szigorúságát, de lelkileg azért ne rázzák meg az események. Nem is ráztak meg. Látszólag azt mondtam a tanulóknak: „Reszkessetek egerek” a dolgozatírástól, de azért segítettem őket, ahogy tudtam.
G. J.: Ez kiderül sok mindenből. A tanároknak azért közéleti életet is élnek.
Az eszperantóról már hallottunk, amibe belecseppent, amit tanított is. Mi volt még, amivel tetszett ezenkívül foglalkozni?
K. M.: Hát, mi volt még? Kézimunkázni nagyon szerettem, később népművészeti szakkörbe is jártam, amíg fel tudtam járni a második emeletre a Petőfi Kultúrházban. Később részben azért, mert nehezen mentem, és már az érdeklődésem is csökkent, abbahagytam. Sok mindennek foglalkoztam, sok kézimunkát megtanultam, művelem, de már nem annyira. Mindent megtanultam, megcsináltam, és mindent elajándékoztam. Most már, amint mondtam, inkább szellemi érdeklődésem van: olvasás, tévézés, társalgás.
G. J.: Nem erre gondoltam, hanem a véradásra.
K. M.: Az is volt, szerveztem véradást sokszor, amikor már kezdtünk az iskolában fiúsodni. A ’60-as évek vége felé, akkor mentek a 18 éves fiúk nagy boldogan a véradásra, mert ugye ez egy nap szünettel járt, és a diák olyan, hogy azt is tekintetbe veszi. Jómagam is 25-szörös véradó vagyok – és semmi bajom nem lett tőle.
G. J.: Az, hogy a mozgáskorlátozottakkal kapcsolatba került, az hogy volt?
K. M.: Az ugye muszáj volt. Nem is tudom, ’82-ben vagy ’83-ban alakult itt a szervezet. Megkértek, és buzgón jártam oda, amíg hetenként voltak műsorok. A város sok jeles embere tartott ott előadást. Én magam is tartottam irodalmi, meg egyéb témákból úti beszámolókat vetített képekkel. Később ez is elszürkült, már részemről is, meg sajnos, olyan sok már a mozgáskorlátozott ember. Sok a csontritkulás, ez Vásárhely, s talán az egész ország problémája. Ez azért nyomasztó, hogy így vagyunk.
G. J.: Margit néni, az iskolai évek alatt volt egy meghatározó mozzanat, amit itt egy novellában fel is dolgozott. Ez érintett tanárt, tanulókat egyaránt?
K. M.: Sok érdekeset tudnék mesélni, de azért kiragadok egy-két epizódot. Nagyon sokat jelentett nekem a tanítóképzős időszak, akkor hogy is mondjam, már „beértem”, a bátortalan kezdőből öntudatos tanárrá váltam, és szerettem a munkámat.
Az ’50-es évek eleje, mindenki tudja, hogy milyen változásokat hozott. Érdekes időszak volt ez az iskolában is, minden évben új tanmenet volt, új rend. Kivitték a tanulókat mezőgazdasági munkára ősszel egy hétig, de nyáron is. Nem tudom, divatban van-e ez még. Emlékszem rá, hogy az ’50-es évek elején volt a „magyar gyapot” korszak. Elmeséljem? Elmesélem. Ez egy nagyon szépen hangzó fogalom: „magyar gyapot”. A Rákosi-időben voltak ilyen délibábos tervek, és hát itt a Dél-Alföldön az állami gazdaságok és téeszek is termelték a magyar gyapotot. De azt tudni kellett volna, hogy ez egy hosszú tenyészidejű növény, és Magyarországon, ha áprilisban elvetik, még fagy is lehet, de még májusban is. A hosszú tenyészidő októberig tart. De hát azért elvetették. Betakarításkor kivezényeltek egy gimnáziumi osztályt velem együtt. A szőrháti olvasókörben volt a tanyánk. Tulajdonképpen csak két helyiségből állott, előtte kis gizgazos térség, és körös-körül az állami gazdaság érett búzatáblái. Akkor még a magas szárú bánkúti búzát termelték. Mi, alacsonyabbak alig látszottunk ki a búzából. Mindenütt érett búzatábla, gyönyörű látvány volt.
G. J.: És akkor hol van a magyar gyapot?
K. M.: Most jön. A lányok elmentek reggel gyapotot kapálni, délben hoztak nekik valami ebédet és kannákban vizet, majd folytatták a munkát. Vidám fiatal lányok lévén, este sem voltak fáradtak. Én már fektettem volna le a társaságot, de néhányan azt mondták, hogy ők kimennek szalonnát sütni. Ki is mentek, és amikor befejezték, beparancsoltam őket. Kérdeztem, eloltottátok-e a tüzet. Igen, igen – mondták, még egy fél kanna vizet is öntöttünk rá.
Hát nem voltam nyugodt – szerencsére. Később kimentem, és mit láttam? Az apró gizgazokon terjedő lángocskák már egészen közel voltak a 300 holdas érett búzatáblához! Hát mi lett volna, ha abba belekaptak volna? Engem biztosan kivégeztek volna. Abban az időben nem nagyon lacafacáztak. Békéscsabán is volt ilyen tűzgyújtási eset a gabonaföldön, és ezért kivégeztek valakit. Ez az én szörnyű emlékem.
G. J.: Margit néni, aztán élete pályáján óhatatlanul eljött a nyugdíjas kor. De ennek is már 25 éve.
K. M.: Bizony, bizony halad az élet, ez is eljött. De én azért nem tagadtam meg a pedagógus mivoltomat, sok minden érdekelt. Sokat utaztam.
G. J.: Margit néni, a nyugdíjasságot hogyan érte meg, amikor eljött az idő?
K. M.: Nahát, beláttam, itt nincs mit tenni, de mivel két hónap hiányzott, hogy 28 év legyen a szolgálati időm, ezt később kiharcoltam, és egy kicsit emelték a nyugdíjamat. No, de nem volt ez döntő. Mindig elégedett voltam, én ilyen furcsa ember vagyok. Most is szerényen élek, kevés a nyugdíjam. Ha valaki ismerné az életemet, akadna olyan, aki ki is gúnyolna. Nincsen elérhetetlen vágyam, és minden jót szívesen fogadok, ezeket a kedves telefonos hangokat is, amiket most hallottam. Valósággal meghatottak.
G. J.: Margit néni, és hogy készült a nyugdíjra? Voltak-e tervei a nyugdíjas életre?
K. M.: Hát az, hogy bevásároltam. Még most is 25 éves bundám van. Ágyneműt, meg ami kellett, tartós cikkeket. Aztán jöttem-mentem ide-oda. Kulturális előadásokra jártam a könyvtárba. A Németh László Könyvtárban a ’70-es, de még a ’80-as években is voltak irodalmi előadások, lejöttek neves írók, pl. Cseres Tibor, Moldvay Győző, pillanatnyilag ők jutnak eszembe.
G. J.: És hogy jutott eszébe, hogy leüljön és írjon, leírja az emlékeit?
K. M.: Nincs ebben semmi különös, ezt nagyon sok ember megteszi.
G. J.: De sokáig várt vele.
K. M.: Sokáig? Az „Egyszer volt” című könyvemet, ami a városi levéltárban található, előbb írtam – a gyermek- és egész ifjúkorom időszakáról. De nagyon sok szociológiai vonatkozás is van benne a falu társadalmi életéről. Ha valakit érdekel, ott megtalálja, mert könyv formában nem adtam ki. Megjelent azonban egy könyvem „Morzsák” címmel, amelyben napi gondolataimat gyűjtöttem össze.
G. J.: Margit néni, műsorunk végéhez közeledünk. Engedje meg, hogy átadjam ezt a virágcsokrot, amit úgy megcsodált.
K. M.: Ó, de gyönyörű, olyan, mint valami orchidea!
G. J.: Azon kívül ezt a szép kerámia tárgyat, és a mostani műsorunk kazettáit átadom ebben a vásárhelyi hímzéses dobozban.
K. M.: Nagyon köszönöm, majd az ablakomba helyezem, és beszélek róla.
G. J.: Megköszönöm, hogy elfogadta a meghívásunkat, és további jó egészséget kívánok.
K. M.: Hát én is ugyanezt mondhatom. Nagyon köszönöm önmagában a meghívást. Ez nagyon megtisztelő rám nézve, aki végeredményben egyszerű tanárember voltam. Egy a sok közül, akik ugyanígy igyekeztek, ugyanígy érték sikerek, kudarcok, de mindig újra kezdtük, aztán hát mégis helytállottunk. Én erről beszéltem. Ha unalmas voltam, bizonnyal azt is megbocsátják, így alakult. Minden hallgatónak minden jót kívánok.
Búcsúzásképpen: Hollós Ilona gyönyörű dala: Áll a kishajó útra készen
(nem az 56-os dokumentumok miatt került ide, hanem a zenéje miatt. Álomszép szám!!!!!)
